Írország
Történelme
Az írek saját fővárosukat ír nyelven Baile Átha Cliathnak mondják (ez kb. „bljá-kljah”-nak hangzik), ennek jelentése „Település a rőzsefonattal megerősített gázlónál”, ami egy házcsoport elnevezése volt a Poddle-patak és a Liffey-folyó találkozásánál, azon a környéken, ahol ma a Father Mathew-híd található. Itt keltek át a Liffey-folyón azok, akik Írország egyik legfontosabb útján, az északiDerrv-től, a déli waterford-ig futó országúton közlekedtek. A környéket megszálló vikingek egy másik – ugyancsak ír eredetű – elnevezést használtak, a fekete tó jelentésű Dubh Linn-t, ami később Dublinné egyszerűsödött. A vikingek is itt építették ki legfontosabb írországi városukat, melyet erős gerendapalánkkal vettek körbe, azon a környéken, ahol ma a Christ Church-katedrális áll. A város a mai O'Connel-híd közelében ért véget, ugyanis odáig terjedt a tenger, és azon a helyen építették fel a kikötőjüket.
A XI. századra Dublin a norvég eredetű vikingek királyi városává fejlődött, és messze ágazó kereskedelmi kapcsolatai révén erősen beleszólt az ír politikai élet irányításába. A város erejének letörésével többször is megpróbálkozott Brian Boru, az egyetlen valóságos hatalommal bíró ír nagykirály. A közte és a leinsteri tartományi királlyal szövetkező dublini vikingek között kiélesedő konfliktus szakításra vezetett. 1014 nagypéntekén Brian Boru seregei a ma Észak-Dublin területén található clontarfi mezőn legyőzték a Man szigetről segítséget kérő ellenséget. Így ugyan meggyengítették a dublini vikingek hatalmát, de a csatában a nagykirály is halálosan megsebesült. Ettől kezdve Dublin – bár még a vikingek voltak többségben – megnyitotta kapuit az írek előtt is.
1169-ben a normann Strongbow seregei foglalták el a vikingek erődjét. Strongbow megerősödő hatalmát a hirtelenjében Dublinba érkező angol II.Henrik király törte le, és Dublint írországi székhelyévé nevezte ki. (A városnak adományozott kiváltságlevele alapján Dublin 1922-ig jogilag Anglia részét képezte.) A 18. század elején az angolok a Cork-hegy magaslatán, a viking város tőszomszédságában építették fel várukat, mely a 20. századig az írországi angol közigazgatás központja volt. A Középkorban az írek – mint angolellenességük fő célpontját – rendszeresen megtámadták Dublint, de a város kiállt az angolok mellett.
A 16. és 17. századi háborús időszak megakasztotta fejlődését.I.Erzsébet, Cromwell, majd Orániai Vilmos seregei találtak szállást az itteni nagyobb középületekben, sok pusztítást okozva templomokban, kastélyokban és az egyetemi épületekben.
A békés, georgiánus időszakban a dublini polgárok építkezéseikkel, szellemi mozgalmaikkal az ír fővárost a 18. század második felére London után a Britt Gyarmatbirodalom második legfontosabb városává tették. A gyarapodó épületek, gyönyörű terek látványa, az egyetemről és a kultúrtársaságokból kikerülő világhírű szellemi nagyságok miatt érzett büszkeség öntudatossá tette a dubliniakat. Ennek következtében nemcsak az angolokkal szemben érezték magukat egyre önállóbbaknak, hanem Írország többi városaihoz képest is. (Ebben az időben Belfaston kívül tényleg nem is akadt méltó párja a szigeten.)
A korabeli függetlenségi gondolatok is Dublinból terjedtek szét országszerte. Az angol megtorló intézkedések hatására provinciális kisvárossá fejlődött vissza. A város csak a nagy éhinséget (1845–1852) követő esztendőkben kezdett ismét megváltozni. A szegénység elől menekülő ír parasztok a külvárosokban telepedtek le nagy tömegben. Ekkor alakultak ki az északi nyomornegyedek és kezdték elveszíteni fényüket az elegáns, georgiánus korban épült lakónegyedek. A nagy betelepülések következményeképpen a korábbi angol jellegű város egyre inkább elíresedett.
A 19. század végére az angol Alkirályi Székhelyből az ír hazafiak kulturális fővárosa lett, az angol nyelvterület színházi mozgalmainak fontos helyszíne. A fellendülést megakasztotta az 1916-os forradalom (a Húsvéti felkelés), az azt követő függetlenségi háború és a polgárháború. A független ír állam kezdetben örült, ha normalizálni tudta a helyzetet, ezért a szegénynegyedekkel és a háborús károkkal nem tudott mit kezdeni. (Az 1990-esévek első felében még számtalan romos ház éktelenkedett a belvárosban. Ennek ellenére az 1960as évek végétől lassú fejlődés indult el a városban.) Ekkor építették a legrondább számító kockaházakat (beleértve az 50-es évek leégett Abbey Színház mellett felépült, az 1916-os felkelés ötvenedik évfordulóján átadott új Abbey-t, a tulajdonképpeni Ír Nemzeti Színházat is). Ezekkel a barátságtalan épületekkel a kor nemzetközi tendenciáit követték, de ez az az időszaka annak is, amikor a gomba módra szaporodó egyéni hangú népi zenekarai és rock együttesei révén Dublin újra bekapcsolódott a nemzetközi kulturális vérkeringésbe.